4. fejezet - Fáj a lábam

 Nos, itt az újabb fejezet. Annyit szeretnénk hozzáfűzni, hogy amikor tényleg Simon előtt énekeltek, Louisnak tényleg nagyon fájt a lába. Érdemes utána keresni ;) Kellemes olvasást! :) Lara és Pinkie

4. fejezet: Fáj a lábam

"hosszú és unalmas várakozás elébe néztünk"

Harry szemszöge

A One Direction összeállt, és már nagyon izgultunk a mentorunk miatt. Nem tudtuk kit kapunk, de kiválasztottuk a tökéletes számot, amit majd éneklünk a Házban. A Torn lesz.

- Harry kész vagy már? – kiabált Louis a szomszéd szobából. – Amennyire nem akarsz jönni, annyira sokat készülődsz.

- Igen – léptem ki a fürdőből – de nem akarok lehetőséget adni Elisa-nak, hogy belém kössön.

- Áh, értelek, aggódsz, hogy nem tetszel neki – vigyorgott idegesítően Louis.

- Dehogyis! Előbb járnék akár Torival is, mint vele.

- Vele ne! Hidd el, tudom milyen.

- Akkor már csak Olivia és Lara maradt – vigyorogtam rá.

- Larát felejtsd el! – szólt rám Louis mikor már az autójához mentünk. – Túl magas vagy hozzá!

Elég furán néztem rá.

- Most a magasságom miatt nem járhatnék vele? Ez komoly? – Már röhögtem a feltevésén. – Sokkal egyszerűbb lenne azt mondanod, hogy tetszik neked!

- Jó, akkor tetszik nekem! – mondta végre Louis.

- Tudtam! – vigyorogtam nagyot.

Louis csak mosolygott, és egy ritka közös pillanatunk volt: csendben ültünk egymás mellett az autóban. Nem tudom Louis mire gondolt, de én fennakadtam ezen a magasság dolgon. Vajon Larát tényleg zavarná az a durván 20 cm különbség? És ha Larát nem is, Elisát zavarná? De miért is érdekelne ez engem? Bár, Elisa nagyon is széplány, de nyilvánvalóan ki nem állhat. Vagy mégsem? Amikor együtt énekeltünk akkor nagyon jól éreztem magam vele. Na jó. Akkor a ma esti pizzázás fő célja már megvan: kideríteni, hogy tényleg utál-e vagy valamiért csak úgy csinál? Nem gondolkoztam tovább, mert Louis felhangosította a zenét, és üvölteni kezdte a Don’t stop me now-t, amihez én is lelkesen csatlakoztam. Úgy tűnik ez már csak ilyen, ha mi két órát autózunk Chesire és Doncaster között valahogy mindig az a vége, hogy ordítva éneklünk.

×

A lányok már ott voltak, mikor odaértünk. Ez sajnos nem vetett rám jó fényt Elisa szemében, és valahogy az se segített, hogy Louis ordítva közölte az egész pizzázóval, hogy miattam késtünk.  Majd mind a kilencen leültünk egy nagy kerek asztalhoz, Louis pedig kicsit se feltűnően Lara mellé vándorolt. A beszélgetés egész jól folyt, és a hangzavarban még pár értelmes szót is tudtam Elisával váltani. Így mikor kihozták a nagy Hawaii pizzámat már nagyon jól éreztem magam. Az átmeneti csöndben – ami csak a pizzának köszönhető – egyszer csak Lara odafordult Louishoz.

- Egyébként tudtad, hogy a macskánk régi neve ugyan az volt, mint a tied?  - mindenki csak pislogott, hisz nem értettük, hogy jött ez neki.

- Nem, de mert most hogy hívják? – kérdezte Louis, mire Lara gonoszul elvigyorodott.

- LouLou-nak. Kiderült, hogy lány.

Louis arcát élvezet volt figyelni, ahogy lassan felfogta a dolgot, hogy egy lány macskához hasonlítják. Belőlem pedig kitört a nevetés, Louis pedig visított.

- De én nem leszek LouLou! – rikoltott hevesen, mire a lányok lelkesen bizonygatták, hogy márpedig úgy fogják hívni.

- Még én sem hívhatlak úgy? – kérdezte Lara kiskutyaszemekkel, aminek Louis úgy látszik nem tudott ellenállni.

- Na jó, te hívhatsz úgy, de csak te- jelentette ki.

Én pedig felháborodottan közbe szóltam.

- Még a párod sem? – Na, erre meg Lara nézett felháborodva.

- Neked van párod?!

- Dehogy! Nincsen! – tiltakozott Louis hangosan – csak ez a bolond állítja, hogy mi egy pár vagyunk. Mármint ő és én.

- De nem ellenkeztél, mikor felvetettem! – kotyogtam közbe.

- Lehet neked ellent mondani? – tette fel a kérdést vállvonogatva.

- Nem – vigyorogtam rá, de abból, ahogy Elisa rám nézett úgy éreztem ő igenis tudna velem ellenkezni. Nem baj, úgyis el fogom érni, hogy megkedveljen. Az új életcélom, azon kívül, hogy megnyerjük az X-factort.

- Emberek, én amúgy jól laktam – szólalt meg újból Louis az üres tányérja felett, mire mindannyian helyeseltünk, és elterpeszkedve hátradőltünk. A lányok tányérján még mindig ott volt egy-egy szelet, és küszködtek vele. Majd észrevettem, hogy Lara tányérján ott van még az egész. Ez a többieknek is feltűnt.

- Lara te nem eszel? – kérdezte Liam, miközben Olivtól elcsent egy szeletet.

- Én… nemrég ettem – mondta, de ezt azonnal megcáfolta a korgó gyomra.

- Szerintem te éhes vagy – jelentette ki Louis, miközben Lara arcát fürkészte.

- Dehogy! Ez nem korgás, hanem morgás. Ha jóllakott az ember, akkor morog utána a hasa. Nem tudtátok?

- Öh, így őszintén szólva nem – feleltem – De te nyilvánvalóan nem ettél. Folyamatosan korog a hasad.

- Morog, nem érted? Nem korog, hanem morog – szólt bele Elisa.

Louis pedig odahajolt Lara hasához, és lepisszegve minket hallgatta.

- Hát ez korog. – jelentette ki Louis. – Tehát mi most elmegyünk kaját rendelni – mondta, majd kézen fogta, és elmentek a pulthoz.

×

Louis szemszöge

Ahogy meghallottam Lara hasának korgását, azonnal kézen fogtam és elhúztam. Ő pedig nem túl lelkesen követett.

- Miért nem ettél? Nem szereted a pizzákat? – kérdeztem tőle.

- Ez kicsit bonyolultabb – felelte, majd mikor odaértünk a pulthoz, hátrébb húzódott. -De van itt vajon saláta?

- Saláta? Nyuszi vagy? – vigyorogtam rá. – De most tényleg salátát kérsz?

- Öhm hát igen – felelte halkan. Én leadtam a rendelést, s amíg várunk magamban gondolkodtam. Most ő vegetáriánus? Vagy mi másért nem eszik ilyen isteni finom pizzát?  Bár nem mindegyik pizzán van hús.

Jesszusom! Vajon mit gondolhat? Csöndben vagyok!

- Elég lesz a nyuszi táp? – szólaltam meg végre.

- Bőven – felelte, s aranyosan elkezdett dobolni az ujjaival.

- Amúgy észrevetted, hogy Harrynek nyuszi foga van? – Enyhén megdöbbenten figyelt – Ez így a nyúltápról jutott eszembe. Olyan nyuszis, nem?

Lara felnevetett, s amikor már megkaptuk a salátát, még mindig a hasát fogta a nevetéstél. A többiek vidáman figyelték, ahogy Lara könnyeit törölgetve leül az asztalhoz a salátájához. S nagyjából végig ilyen hangulatban telt el az este.

×

Hihetetlenül izgulok. Tegnap este teljesen elfelejtettem aggódni azon, hogy ma megtudjuk ki a mentorunk. A többiek rám vártak, hogy elkészüljek, hogy el tudjunk indulni. Ám ez az elkészülés elég lassan ment számomra. Mivelhogy reggel a srácok kitalálták, hogy ugorjunk le a tengerpartra. És kit csíp meg a medúza? Hát persze, hogy Louis Tomlinsont. Így elég nehezen tudtam felvenni a cipőmet. Mikor végre sikerült, vidáman álltam fel, de a vidámság elmúlt, mert fájt a lábam. Szerencsére autóval mentünk a mentorházba.

Azért az autótól a mentorig tartó utat elég nehezen tettem meg. De rögtön jobban voltam, mikor láttam, hogy ott vannak a lányok. Vidáman integettem nekik, de nem volt lehetőségem oda menni hozzájuk. 1) mert fájt a lábam 2) mert jött… Simon!

Nem hiszem el. Ő lesz a mentorunk, ugrálnék örömömben, ha nem fájna a lábam.

- Az első csapat, aki jön énekelni az a L. O. V. E. lesz – És úgy innentől fogva nem figyeltem Simonra, csak amikor a mi nevünket mondta -, és a One Direction az utolsóként jön.

Sajnos már nem tudtam beszélni Larával, így hosszú és unalmas várakozás elébe néztünk.

Majd eljött a mi időnk, és Simon elé vonultunk.

- Louis, valami baj van? – szegezte nekem a kérdést. – Olyan furán jársz. Fáj a lábad?

- Igen, nagyon-nagyon fáj – feleltem szenvedő arccal, majd utasításba kaptuk, hogy énekeljünk.

És énekeltünk.

Egész jól. Már most szeretem ezt a bandát, és a srácokat. Az egyetlen rossz ebben csak az volt, hogy Simon faarccal ült. Semmit nem lehetett róla leolvasni.

Így mikor befejeztük, mind az öten idegesen tekintettünk rá.

- Köszönöm – szólalt meg… és így ennyi?!

Így visszamentünk a tóhoz, és vártunk. Én pedig hűtve a lábam, belelógattam a vízbe. És esélyem se volt felvenni a cipőmet, mikor Simon szólított. Így mezítláb álltam előtte.

- Fiúk, - ha szabad így fogalmaznom – nagyon kedvellek titeket. Jól tudtok együttműködni, és nagyon jól össze tudjátok rakni a dalt ilyen kevés idő alatt. És nem mellesleg rendkívül szórakoztatóak vagytok. Tehát, ti benne vagytok a legjobb 12-ben – mondta Simon, mire mindannyian boldogan öleltük meg egymást. Majd Simonhoz is odamentünk, hogy bevonjuk a hatalmas ölelésbe. Ő meglepődve nézett ránk, de végül mosollyal az arcán ölelt vissza minket. Majd utunkra engedett.

Én pedig lassan sétáltam a srácok mögött, mikor visszafordultam Simonhoz, mert eszembe jutott valami.

- Simon, a lányok továbbjutottak? - kérdeztem tőle, mire pókerarcát levetkőzve vigyorogva ütött fejbe. Végülis sikeresen szereztem tőle egy taslit!