I.rész – The X-factor
 |
| "... aki nem messze hiperaktívkodott" |
1. fejezet: „Mi vagyunk a L.O.V.E.”
Lara szemszöge
Amikor beléptünk a csarnokba, szinte azonnal vissza is akartam fordulni. Mindenhol idegesen várakozó emberek voltak. A hatalmas és ijesztő ajtó előtt több száz fős tömeg állt. Elisa-ra néztem, és láttam, hogy ő is fél. Odamentünk az információs pulthoz és remegő kézzel töltöttük ki a jelentkezési lapot. Számot is kaptunk, mi lettünk a 35.462-ek. Most már nem kellett mást csinálnunk, csak türelmesen várnunk.
Elég hamar kiderült, hogy ez egyáltalán nem is olyan egyszerű. Mind a négyen a padlóra telepedtünk le, máshol már nem volt hely. Idegtépő volt csöndben ülni, ezért Olivia megszólalt:
- Egész sok helyes pasi van, nem? – ezen nevetnem kellett. Igen, ez Olivia, még most is csak a fiúk érdeklik. Bár el kell ismernem, tényleg minden sarokban látni egy helyes fiút. Eközben Olivia heves vitába keveredett nővérével, Torival, arról, hogy a velünk szemben ülő fiú helyes-e. A helyzet csak azért volt humoros, mert a srác valószínű minden szavukat hallotta. Nem voltam kíváncsi a továbbiakra, úgy döntöttem, elmegyek wc-re.
- Elisa, elmegyek a mosdóba, ha bármi cikiset csinálnak – böktem Olivia és Tori felé – nem ismerlek titeket!
- Aha, mert engem pont le tudsz tagadni – felelte az ikertestvérem.
- Arról nem tehetek, hogy egyformák a génjeink – füstölögve hagytam ott a lányokat. A wc felé menet valóban elfogott a hányinger a nyüzsgő tömegtől. Igyekeztem minél gyorsabban eljutni a célomig. Ám a következő pillanatban azonban akadályba ütköztem. Egészen pontosan egy jó illatú férfi mellkasba. Felnéztem, és a leggyönyörűbb kék szempárral találkoztam, amit valaha láttam. Elpirultam, az ismeretlen fiú meg csak mosolygott.
- Bocsánat, nem néztem előre – nyögtem ki.
- Semmi gond, ha tudom, hogy te esel a karjaimba, magamtól megyek neked – vigyorgott rám. – Amúgy Louis vagyok.
- Lara – mosolyogtam – Egyedül vagy?
Louis szemöldöke felszaladt, és vigyora még szélesebb lett.
- Ha arra gondolsz, hogy egyedül jelentkeztem-e, akkor igen, ha arra, hogy van-e barátnőm, akkor is igen. És te? – Megint elpirultam.
- Én a tesómmal és a barátnőimmel jöttem – feleltem a kérdésére.
- És a kérdés másik fele? – tette fel újabb kérdő mondatát huncutul csillogó szemmel. Most jobban hasonlítottam egy paradicsomra, mint bármikor máskor.
- Az magánügy, arra inkább nem válaszolok. – Louis komolyan bólintott.
- Én visszamegyek a többiekhez – mondtam, csak hogy minél hamarabb szabadulhassak a kínos helyzetből.
- Akkor találkozunk a legjobb 12-ben – mosolygott megint. Felmerült bennem a gondolat, hogy szokott-e vajon szomorú is lenni?
- Miből gondolod, hogy bekerülünk?
- Mert kizártnak tartom, hogy most találkoztunk utoljára. – Szélesen mosolygott és ezen nekem is nevetnem kellett. Otthagytam őt, de még visszanéztem, és ő hevesen integetett. Vidáman tapasztaltam, hogy elmúlt a hányingerem és örömmel láttam, hogy időközben Olivia és Tori abbahagyták a civódást.
- Tudod, mindent láttam – mondta somolyogva Elisa, mikor leültem mellé.
- Mi mindent? – kérdeztem vissza ártatlanul, s nem vártam meg, hogy válaszoljon.
- Összeismerkedtek Toriék a sráccal?
- Igen, Liam, de most galádul elterelted a témát. Őt hogy hívják? – mutatott az alkalmi beszélgetőpartneremre, aki nem messze hiperaktívkodott.
- Louis – mondtam elmélázva.
- És hány éves? És…?
- Nyugi! Azt mondod láttad mi történt, akkor tudnod kell, hogy csak nekimentem.
- DE a nevét tudod – szólt közbe Oliv.
- Igen, de…
- Melyik fiúról is beszélünk? – kérdezett bele Tori.
- Róla, a hiperaktív kis kékszemű – mutatott rá Elisa. Tori szeme összeszűkült, majd síri hangon kijelentette:
- Az egy hülye. Nem érdemes foglalkozni vele. – Mindannyian kérdőn néztünk rá, majd Oliv-nak leesett:
- Ó, már emlékszem rá. Kb. másfél éve jártál vele, nem? Louis… Louis Tomlinson, igaz?
Tori bólintott.
- Helyes gyerek, de elég kisfiú. Mindenből viccet csinált. Mondjuk lehet, hogy megváltozott – vélekedett Tori. Ám ezt Louis azonnal meg is cáfolta, ugyanis a következő pillanatban – ki tudja miért – hangos sikító-visító röhögésben tört ki. Én csak mosolyogtam rajt, Tori pedig a fejét csóválta lemondóan.
- Úgy érzem nem változott – reagált a hangos nevetésre.
- Szerintem Larának így tetszik – mondta a nővérem, amire csak felháborodottan hápogni tudtam.
- Csak nekimentem, nem ódákat zengtem róla!
Ezután szerencsére másra terelődött a beszélgetés, és nem volt annyira feltűnő, hogy időről-időre a folyamatosan vigyorgó Louis-ra pillantok.
Elisa szemszöge
Nagyon lassan haladt a sor, órákig ültünk. Sokan sírva jöttek vissza, de ez engem csak megerősített abban, hogy nekünk ott a helyünk. Ám a húgom láthatóan elbizonytalanodott. Nem baj, most már mindjárt mi jövünk, és még Simon Cowellt is meggyőzzük.
- 13.5462 jön! – kiabálta egy nő az ajtóból. Felálltunk mindannyian, én bíztatóan megfogtam Lara kezét, rámosolyogtam, és magammal húztam. Amikor beléptünk három élesen figyelő szempár szegeződött ránk.
- Sziasztok! Kik vagytok? – mosolygott ránk Cheryl Cole. A lányok riadtan néztek rám, úgy látszik nekem kell megszólalni.
- Mi vagyunk a L.O.VE. Lara Keller, Olivia Smith, Victoria Smith – mutogattam a lányokat. – Én pedig Elisabeth Keller.
- Mit fogtok énekelni nekünk? – kérdezte Cheryl.
- Banglestől az Eternal Flame-t.
- Hát hajrá! – hangzott Simon szájából.
Egymásra néztünk, nagy levegőt vettünk és énekelni kezdtünk.
Close your eyes, give me your hand, darling
Do you feel my heart beating, do you understand?
Do you feel the same, am I only dreaming?
Is this burning an eternal flame?
Do you feel my heart beating, do you understand?
Do you feel the same, am I only dreaming?
Is this burning an eternal flame?
Mikor Simon integetni kezdett, rémülten hagytuk abba. Félve néztünk Simon-ra, ő pedig komolyan tekintett ránk.
- Lányok, őszinte leszek. Amikor bejöttetek nem vártam sokat, de meg kell mondjam… ez jó volt! – Alig mertem elhinni. Ezt tényleg Simon mondta? – Szavazzunk!
- Nem volt rossz, ha dolgozunk rajta, egész jó lesz – mondta Louis Walsh. – Igen. – A számhoz kaptam a kezem. Sikítani akartam.
Cheryl megint mosolygott.
- Igen!
- Nos, akkor tovább jutottatok! Igen! – nem bírtuk tovább. Sűrű „köszönjük” közepette sikító-síró- vigyorgó görcsbe hagytuk el a színpadot. Igen! Megcsináltuk! Bent vagyunk!
