7. fejezet - Köszönöm, hogy meghallgattál

Sziasztok! Meghoztuk a következő fejezetet! :) 

7. fejezet – Köszönöm, hogy meghallgattál

 Elisa szemszöge

Harryvel és Liammel a nyomomba találtam meg Louist. Ott volt Eleanor is és nagyon nem tetszett a mosolya.

- El kéne kezdeni beköltözni a szállodába. Amúgy hol van Lara? – néztem körbe.

- Elment – nézett rám tanácstalanul Louis.

- Hova? És miért?

- Elég nyűgös volt, az apukátok halálának évfordulója miatt és ezt Eleanortól tudtam meg, és rákérdeztem Laránál, ő meg kiborult. Teljesen úgy viselkedett, mint te. Aztán elrohant, fogalmam sincs hol lehet.

Egy pillanatig töprengtem, majd újra Louishoz fordultam.

- És te még itt vagy?

Erre nem tudott válaszolni, végül Harry lépett mellém.

- Pakoljunk ki, közben megpróbáljuk elérni Larát, jó?

Így bementünk a szállodába és folyamatosan a húgomat hívogatva rövid és nem túl érzékeny búcsút vettem Franciscotól. Lara, mint ahogy vártam, nem vette fel a mobilját. Igazából nem is azért féltettem, hogy eltéved vagy ilyesmi (bár nála ez is előfordulhat), hanem hogy egyedül van. Pont ma. Tudom, hogy még mindig magát hibáztatja, még ha nem is beszél róla. Harryvel kint ültünk a nappaliban, mikor Lou mellénk ült.

- Neked se veszi fel? – tudakolta szomorúan. Megráztam a fejem.

- Mi történt apukátokkal, amiért Lara ennyire kiborult?

- Meghalt Louis – néztem rá furán.

- Igen, de elmondhatná valaki, hogy hogyan!

- Larát hozta haza. Ott aludt Eleanornál, de éjszaka összevesztek valami hülyeségen. Lara telefonált apunak, ő meg persze azonnal ment érte. Visszafelé egy kamion átment a piroson, apa oldaláról ütközött beléjük. Esélye se volt. Lara ott volt mellette, ő csak agyrázkódást szenvedett, de gyakorlatilag végignézte, ahogy apa meghalt. Nem tehetett semmit, de ő magát hibáztatta. Ennek már négye éve, de nem tudta túltenni magát rajta. Nem is tud róla beszélni, velem se beszélt még róla.

- Most mér értem – nézett maga elé Louis. –Emlékszem is, benne volt az újságokban a baleset. Ha ezt tudom, nem így beszéltem volna vele.

- Egyébként se kellett volna úgy beszélned vele! – néztem rá mérgesen.

×

Lara szemszöge

Nem érdekelt hova megyek, vagy hogy ki lát. Mérges voltam Louisra és utáltam az egész világot. Nem láttam semmit a könnyeimtől, találomra kerülgettem az embereket Liverpool belvárosában. Csak egyedül akartam lenni és sírni. A következő pillanatban azonban nekimentem valaminek, vagyis valakinek, ugyanis azonnal két kar fogott közre, megóvva az eséstől. Megtöröltem a szemem és felnéztem a megmentőmre. Zöld szemei kérdőn néztek rám.

- Bocsánat – engedtem el a karját, mikor rájöttem, hogy még mindig kapaszkodok belé.

- Nem történt semmi – mosolyodott el kedvesen – Mi a baj?

- Miért lenne baj? – kérdeztem vissza az újra feltörő könnyekkel küszködve.

- Elég rád nézni. De egy ilyen gyönyörű lánynak nem lenen szabad sírnia – Rekedten felnevettem.

- Gyere – kézen fogott és elkezdett maga után húzni. Normális esetben zavart volna, hogy egy vadidegen srác visz valahova, de én sem tudom miért, hagytam. Pár perccel később egy kávézóban ültünk egymással szemben.

- Most pedig kapsz egy cappuccinot és elmeséled, hogy mi történt veled – mosolygott rám.

- Nem is ismerlek, még a nevedet se tudom.

- Bocsáss meg – felém nyújtotta a kezét az asztal fölött – Grant Gustin.

- Lara Keller – szorítottam meg puha tenyerét.

- Most már ismersz, hallgatlak – mosolyodott el újból. Fogalmam sincs mi ütött belém, de mesélni kezdtem. Elmondtam mindent az X-factorról, Louisról és apáról. Furcsa volt, hogy évek óta nem beszéltem erről senkivel, még Elisával sem, most pedig egy idegennek mondom el az egész életem. Ő közben csendben figyelt, bólogatott néha, csak pár közbeszólást tett, egyébként hagyott beszélni. Nekem pedig pont ez kellett, hogy meghallgassanak.

- Köszönöm, hogy meghallgattál – mosolyogtam végül rá – De itt ülünk nem is tudom mióta és semmit nem tudok rólad.

- Én egy épp szabadságát töltő színész vagyok.

- Tudtam! – kiáltottam fel hirtelen – Te vagy a gonosz egyenruhás a Glee-ből.

- Igen, lehet így is mondani – mosolyodott el.

- Egyébként nagyon szeretem a karaktered.

- Ez igazán megnyugtató – mosolygott ismét. Hogy tud ennyit mosolyogni?

- Meddig lesztek itt?

- Két-három nap. Holnap este lesz a koncertünk. Eljössz?

- Azt hiszem erről már lekéstem.

- Megbeszélem valakivel, és lerakok neked egy jegyet a főkapunál. Úgy jó lesz?

- Remek! Amúgy téged nem hiányolnak már?

- Ööö…, de lehet – eltűnésem óta először vettem elő a telefonom. – Hoppá! Húsz hívás Elisától és még legalább ugyanennyi Louistól.

- Gyere, elkísérlek a hotelig.

Már az utcán sétáltunk, mikor Grant újra megszólalt.

- És most mit fogsz csinálni?

- Fogalmam sincs. Szeretem Louist, tényleg. De most valószínűleg nagyon megbántottam.

- Ha igazán szeretitek egymást, megoldjátok.

- Köszönöm – néztem fel rá már a szálloda előtt.

- Nagyon szívesen bármikor – mosolygott vissza rám. – Tényleg. Tessék – mondta, miközben a kezembe nyomta a telefonszámát.

- Hívj fel, ha szükséged van valamire. Hallgatóság ilyesmi.

Nem köszöntem meg ismét, csak megöleltem. Jól esett az ölelése, de nem úgy mint Louisé. Ez az ölelés olyan volt, mint amikor két testvér öleli meg egymást.

- Na menj fel és békülj ki Louisval. Holnap találkozunk a koncerten!

- Rendben, szia! – köszöntem el tőle mosolyogva. Jókedvűen mentem fel a lakosztályunkhoz. Ahol meglepődve tapasztaltam, hogy Louis épp a bőröndjeimet pakolta ki az egyik szobából a nappali közepére.

- Mit csinálsz? – kérdeztem döbbenten.

- Mivel eltűntél úgy három órára, majd mint láttam elég könnyen túlléptél az elmúlt két éven, úgy gondolom fölösleges egy szobában aludnunk.

Szóval látta a lenti ölelést. Ennyire se bízik bennem. Akkor legyen így. Mérges lettem rá, pedig fél perce még bocsánatot akartam kérni tőle.

- Jó. Megyek Elisához.

- Helyes. Menj csak.

Bőröndöm után nyúltam és elindultam megkeresni Elisát. Nem hiszem el, hogy tényleg ezt csináljuk Louival. Tegnap még minden tökéletes volt, ma meg…

Elisához szinte betörtem, ahogy beléptem az ajtón. Ő döbbenten nézett rám:

- Tényleg kezdesz rám hajazni.

- Nem akarok olyan lenni, mint te!

- Akkor nyugodj meg, és mondd meg, hogy minek a bőröndöd.

- Louis kirakott a szobából. Egyszerűen kipakolta a cuccaim.

- Tényleg? De az előbb még utánad akarta menni. Nem jól kommunikáltok.

Morcosan néztem rá. Ezt pont ő mondja?

- Amikor a buszról lejöttem találkoztam egy fiúval. Grantnek hívják, elmentünk egy kávézóba, és … fura de elmondtam neki mindent. Apáról is. Aztán visszakísért és itt a hotel előtt megölelt. Louis ezt valószínűleg látta és mire felértem már ki is pakolt.

- Egyre jobban hasonlítotok ránk Harryvel.

- Ez nem túl megnyugtató – morogtam.

- Ugyan már, nálatok annyira nem rossz a helyzet. Ezt a koncertet már kibírod itt, addig Louis lenyugszik, és utána meg majd megbeszélitek. És minden rendben lesz.

- Gondolod? – néztem rá szomorúan.

- Persze, ti képesek vagytok megbeszélni, és nem elrontani. Csak várj egy picit, amíg lenyugodtok. Addig tartunk egy csajos estét.

- Úgyis régen volt ilyen – vidultam fel kissé.

- Na, szerezzünk popcorn-t, tegyünk be egy filmet és beszélgessünk! – lelkesedett be Elisa.

 Nem sokkal később már a nagy franciaágy közepén ültünk, a háttérben a Feketék Fehéren ment.

- Tudod, azért fura, hogy tavaly még csöndben néztük végig, most meg nem hallok semmti a filmből – nézett rám Elisa.

- Mert nem tudod kívülről az egészet, mi? – kérdeztem vissza.

Elisa végül tényleg nem hallott semmit a filmből, ugyanis ma már másodszor, neki is elmeséltem érzéseimet apával kapcsolatban.

- Még mindig úgy érzem, hogy én tehetek róla. Ha nem lettem volna hisztis és akaratos, nem jön értem és nem történik semmi.

- Te is tudod, hogy bármelyikünk hívhatta volna. Mindegy lett volna neki, hogy Will vagy én hívom.

- De akkor is nem ti, hanem én hívtam. Az én hibám az egész!

- Igen, te ültél mellette, de tudom, hogy ő nem hibáztatna téged. Szeretett és most is szeret minket. Téged is. Tudom. – de mikor ezeket mondta már mindketten sírtunk, de ez most nem is volt baj – Engedd el, az élet megy tovább, és mi itt vagyunk egymásnak.

Megöleltük egymást. Ilyet régen tettünk, talán túlságosan is régen. Végül egymás mellett feküdtünk az ágyban, még kicsit szipogva fogtuk egymás kezét.
- Emlékszel, mikor kicsik voltunk, és közös szobánk volt mindig átmásztál az én ágyamba ha féltél, vagy rosszat álmodtál.
- Persze, hogy emlékszem – mosolyodtam el – Olyankor mindig megfogtad a kezemet, és azt mondtad, hogy megvédesz az összes gonosz rémtől. Utána mindig el tudtam aludni, mert tudtam, hogy vigyázol rám.
- Most is vigyázok rád.
- Köszönöm – mosolyogtam rá megint. Ő is mosolygott és ez nagyon jól esett. Jó volt együtt lenni vele, egy pillanatra még arról is elfeledkeztem, hogy miért is vagyok itt és nem Louival.

x

A próba egészen jól sikerült, csak a köztem és Loui közötti feszültség okozott problémát. Láttam a többieken, hogy nem értik a helyzetet, de nem akartak beleszólni.

A koncert kezdete előtt ígéretem szerint félretetettem egy VIP-jegyet Grantnek. Ez azt jelentette, hogy a fellépés után hátra fog jönni. Ahol nagy eséllyel találkozni fog Louival. Talán nem jó ötlet ez. Sőt, szinte biztos, hogy nem az! Már megint hülyeséget csinálok! Miért nincs ilyenkor itt valaki, hogy szóljon, nem lesz ez így jó? Hol van Elisa?

Körbenéztem az öltözőben, de nővérem nincs sehol. Harry is eltűnt és Niallt se látom. Ő valószínűleg eszik, de a másik kettő hollétéről fogalmam sincs. Nem gondolkoztam tovább, mert készülődni kellett. Előkerült mindenki, és elkezdődött a koncert. A színpadon minden rendben volt. Volt már gyakorlatunk mindannyiunknak, még nekem is, ahhoz, hogy hogyan rejtsük el a gondokat a rajongók elől. A közönség soraiból valószínűleg senki sem vette észre, hogy valami nincs rendben köztem és Loui között. Nem láttam Grantot, de reméltem, hogy élvezte a show-t. Izgatottan vártam az öltözőben, hogy hátra jön-e hozzám, de nem jött. Csak egy SMS-t kaptam.

„Fantasztikus voltál! Remélem sikerült rendezni a dolgokat Louisval! ;) Köszönöm a jegyet, remélem találkozunk még és tényleg hívsz ha szükséges! G.G.”

Mosolyogva válaszoltam az üzenetre, de ez a jókedv azonnal eltűnt, mikor megláttam Loui komor arcát. Nem tudom mit gondolhatott. Szörnyű volt ez a bizonytalanság, mert tegnap óta szinte nem is beszéltünk és semmi biztosban nem állapodtunk meg. Nem akarom, hogy vége legyen, de lehet, hogy már túl késő sajnálkozni? Vajon végleg elrontottam mindent? Ilyen nem túlságosan pozitív gondolatokkal tértem vissza a hotelba, ahol nem csatlakoztam a jókedvű társasághoz. Inkább elvonultam Elisával közös szobámba, és gyorsan lefeküdtem. Csak félálomban érzékeltem, hogy Elisa jóval utánam érkezett meg, és mosolyogva, csendben igyekezett bemászni mellém az ágyba.