1. Az a rész, amikor elkésünk és idegeneket rajzolunk

Halihó! Megjött aaaaz úúúj történet első pici része :) Igazából tök rég óta kész van, csak sosem jutottunk el odáig, hogy begépeljük :) De most itt van! Reméljük ez is legalább annyira tetszeni fog! :) 

Millió csók: Lara és Pinkie :)

THOUSAND MILES

1. Az a rész, amikor elkésünk és idegeneket rajzolunk

 

Cappy 

Mély és szép álmom a telefonom rettentő idegesítő hangja szakította meg. Dühösen nyúltam érte és löktem le magamról a paplant.

- Mondjad – nyöszörögtem bele a telefonba.

- Cappy, mondd, hogy dugó van, és azért nem vagy még itt – kérlelt Melinda.

- Dugó van – motyogtam neki.

- Akkor told a segged kicsit gyorsabban. Tíz perc múlva kezdünk, foglaltam neked helyet.

- Köszi – nyomtam ki azonnal. Visszahanyatlottam a párnára, s fél perc múlva újra kipattantak a szemeim. Basszus a tárgyalás! Ott kell lennem. Felugrottam és a lehető leggyorsabban felkapkodtam a ruháim. Már annyira nem érdekelt mit veszek fel, sietnem kell. El sem hiszem, hogy képes vagyok elkésni a tárgyalásról, a gyakorlatról!

Miért mindig velem történik ez? Lerobogtam a lépcsőn és hevesen integetni kezdtem az első taxinak. Melindának végre sikerült megszerveznie, hogy részt vehessek a tárgyaláson, erre elkések. Végül rekordidő alatt értem a bíróságra, bár így is késtem pár percet.
- Megjöttem! – rontottam be a terembe, és így egyszerre nagyon sokan néztek hülyének.
- Ennek nagyon örülünk, Clarkson kisasszony – nézett rám szigorúan a bírónő. Óvatosan és csendben előreosontam, de teljesen feleslegesen, mert már így is mindenki észrevett. Leültem Melinda mellé, és előhalásztam a papírjaim. Közben halkan magyaráztam neki, ő pedig csúnyán figyelt.
- Nem is te lennél Cappy, ha itt lettél volna időben – mondta morcosan – De az anyagot ugye elolvastad?
- Persze, hogy elolvastam – húztam el a szavaim, és közben sietve próbáltam elolvasni, hogy minél többet felfogjak belőle.
- Sose lesz belőled így normális ügyvéd – ráncolta össze a homlokát Melinda.
- Fő a spontenaitás – vigyorogtam rá, majd a hátunk mögül nevetést hallottam – Ők meg kik? – mutattam rájuk.

- Őket védjük.
A fiúk erre még hangosabban kezdtek nevetni.
- Tetszik a felsőd – vigyorgott a göndör hajú. Elfordultam tőlük és igyekeztem elrejteni az I NY feliratot a kosztümöm alatt.
- Csendet a terembe! – szólt közbe nem túl lelkesen a bírónő.
- Mielőtt a gyakornok kisasszony megérkezett, ott tartottunk…
Az egészből annyit fogtam fel, hogy a srácokat beperelték. Fél óra elteltével már csak azt nem tudtam, hogy miért.
- Tehát az amerikai együttes régebb óta használja a One Direction nevet, de a brit együttes egyértelműen sikeresebb lett ezzel a névvel – összegezte a bíró. Szóval erről szól a per! Mi védjük őket … hol az a lap, amin Melinda leírta a dolgokat? Így a tárgyalás közepére összeszedtem magam, sőt a végére hozzászólnom is sikerült, amit a bírónő elismerő tekintettel kísért. Elég ügyesek voltunk, mert elsöprő nyereséggel zártuk a pert.
- Nagyon szépen köszönjük! – jöttek oda hozzánk a fiúk. – Pedig mikor megláttunk téged, azt hittük elveszítjük – szólt közbe a csíkos pólós srác.

- Én bíztam benned – vigyorgott a göndör hajú. – Csak a pólód ellentmondásos, mert Londonban vagy.

- Attól még szerethetem a szülővárosom.

- Amerikai vagy? – lepődött meg a zöldszemű.

- Igen. Talán zavar? – kérdeztem vissza.

- Vagy annyira szép, hogy ne zavarjon.

Nem válaszoltam neki. Ránézésre is max 18 lehet, nem is értem mit akarna tőlem. Elköszöntem Melindától és a fiúkat pedig otthagytam. Amint kiértem az épületből, telefonomért nyúltam, és felhívtam Emmát.

- Felvettek? Felvettek? – kérdeztem azonnal, ahogy felvette.

- Igen! Megyek hozzád!

- Tudtam! Gratulálok! Akkor jössz hozzám. De mikor jössz?

- Ha neked is jó, akkor egy hónap múlva.

- Egész nyáron velem leszel? – kérdeztem tőle. Nem mintha gond lenne, imádom Emmát.

- Bizony ám. Nem úszol meg!

- Nem is akarlak, alig várom már, hogy gyere – magyaráztam neki, mire hirtelen rántást éreztem, és azt, hogy betuszkolnak egy autóba. Miután belesikítottam a telefonba, és Emma kérdezősködött, megszólaltam. – Azt hiszem elraboltak.

- Cappy! Mi történt? – kérdezte aggódva Emma.

- Majd később elmagyarázom. Szia! – elrablóimra nézve meg is nyugodtam, de kicsit furán éreztem magam.

 ×

Emma 

Aggódva tettem le a telefonom. Cappy ügyes lány, nem lesz baja.

- Akkor mész hozzá Londonba? – kérdezte a bátyjám, Tom.

- Igen – vigyorogtam rá.

- Jó páros lesztek, ő aki mindig mindenhonnan elkésik, és te, aki mindent elfelejtesz.

- Nem szoktam mindent elfelejteni.

- Hogyne, nélkülem az érettségiről is lemaradtál volna.

- Ezért vagy itt nekem – mosolyogtam rá, majd megöleltem.

- De Londonban nem leszek ott.

- Akkor gyere velem! – vágtam rá egyből.

- Cappyhez? Nem hiszem, hogy túl szerencsés lenne a volt barátnőmnél lakni.

- Van benne valami – gondolkoztam el. Tom meg forgatta a szemeit.

- Nekem még dolgom van, te mit csinálsz délután?

- Vagy a plázába megyek, vagy a parkba. Igazából hajlok a pláza felé, ha Londonba megyek, rengeteg új ruha kell!

- Hidd el, az óceán túloldalon is ugyanazokat a ruhákat hordják.

- Nem baj, nő vagyok.

Tom erre felsóhajtott, majd el is ment. Én pedig lassan készülődni kezdtem. Végül mégis a park mellett döntöttem. Magammal vittem a vázlatfüzetem és néhány ceruzát is. Ki tudja mikor kap ez az ihlet, vagy látok valami megörökítésre méltót?

Negyed órával később már a Central Park egyik öreg fája alatt ültem. Kikészítettem a füzetem, elővettem a ceruzáim, majd körbenéztem. Szerettem csak itt ülni, nézni az embereket és lerajzolni őket. Amelyiket úgy ítéltem meg, hogy érdemes, azt néha megmutatom a mit sem sejtő modelleknek. Már meg is találtam a mai alanyomat. A közelemben ült egy padon, félig oldalt nekem. Hosszú, göndör sötétbarna haja az arcába hullott, miközben a telefonja fölé hajolt. Cicanadrágot és egyszerű felsőt viselt. Valószínűleg egy fiúval sms-ezett, mert időről-időre szélesen elmosolyodott, és gyorsan pötyögte be a választ.

Míg várakozott a válaszra, az ujjaival a padon dobolt, de engem a mosolya fogott meg. Elhelyezkedtem és rajzolni kezdtem.

Reménykedtem, hogy a lány ott fog ülni addig, míg befejezem, és nem kell újból félbehagynom egy képet. Szerencsém volt, a lány még bő háromnegyed óra elteltével is ott ült. Még pár utolsó vonal és elkészültem! Büszkén firkantottam alá a művemet. Nem mintha olyan sokan kapkodnának a képeimért egyelőre, de azért mégis csak. Úgy döntöttem, hogy megmutatom a lánynak. Már egész jó gyakorlatom van idegenek megszólításában.

- Szia! – mosolyogtam rá a lányra.

- Szia – nézett rám nagyon furán.

- Én ott ültem – mutattam a fa felé – és lerajzoltalak.

- Lerajzoltál? Engem?

- Igen. Tetszett, ahogy örülsz – mondtam neki.

- A barátom most Londonban van – mesélte mosolyogva – És vele beszélgettem

- Londonban? – lelkesültem fel. Leültem mellé és megmutattam neki a rajzot. – Én nemsokára költözök Londonba. Ott fogok főiskolára járni. Te londoni vagy?

- Igen – válaszolt a képet nézegetve – Tehetséges vagy, ez fantasztikus.

- Köszi – mosolyodtam el. A továbbiakban élénk beszélgetésbe merültünk Londonról és még sok minden másról. Kiderült, hogy modellemet Danielle Peazer-nek hívják, és táncos. Telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, hogy amíg Danielle itt van még találkozunk. Valamint új barátnőm megígértette velem, hogy mindenképp meglátogatom Londonban, ha már végre ott leszek.